Csipet-csapatunk vasárnap, december 15-én útra kelt, hogy kielégítse hosszú ideje erősödő igényét egy hivatalos-fontos-felelősségteljes ügyektől mentes, nyugodt, minőségi, együtt töltött időre.
Már az odaúton letettük voksunkat egy helyi pizzéria egyik ajánlata mellett; ugyanis nemcsak éhesek voltunk, de megtaláltuk azt a pizzát, amit egy Izsák által éppenséggel meglepően jól ismert sportolóról neveztek el. Egészen pontosan egy bosnyák-horvát származású, svéd labdarúgóról...Na, ki lehet ő?

Kóspallagra érve, a pizzánkra és a községháza kulcsára várván, rövid időre beolvadtunk a helyi kocsma miliőjébe, ahol egy-egy kávé, tea, sör stb. fölött, Évi legnagyobb örömére pezsgő vitába kezdtünk esztétika, hermeneutika, illetve általános szín-és divattanácsadási témákban. A szubjektív objektivizálásának és az objektív szubjektivizálásának labirintusából valamelyest kitalálva, végül megindultunk a községháza felé.

Ott, a pizza-ebédet követően a papírdobozok cafatjaira felírtuk neveinket és megejtettük szerény kis karácsonyi húzásunkat. A tét nem volt kevesebb, mint hogy ki kinek is fogja megalkotni élete fonálkarkötőjét. Húzás után (mindenki nagyon ügyesen kibírta, hogy ne mondja el senkinek, kit húzott) azonnal neki is láttunk a barikarkötőknek.

Norbi is velünk tartott, ha már odakeveredett, és mi ennek a spontán ajándéknak felettébb örültünk. 
Közben előkerült Hodor, a községháza ajtónálló mosómedvéje/vidrája/ürgéje/mókusa/görénye, Pali és Évi naaagy örömére.

Kiderült továbbá, hogy mig egyesek (Panka) egységnyi idő alatt öt karkötő elkészítését is könnyűszerrel kivitelezik, mások ugyanennyi idő alatt átlagosan 0,5 db-ot készítenek (természetesen gyönyörű) szépséghibákkal cifrázva mesterművüket. 
A szándékalényeg és a karácsonyimeghittszeretet jegyében megajándékoztuk egymást karkötőinkkel és még pár extrával (Palinak itt is nagyon köszönöm azt a kovászos cukkinit, mennyei), majd átbattyogtunk cuccainkkal a tájházhoz.

A helyi adventi ablak-kirittyentős programban ugyanis aznap mi voltunk a soron következők. Készültünk mindenféle finomsággal is, nehogy a gyerekek „csak” a díszes ablak fényétől felvillanyozva érjenek haza falujáró kalandjukból. (Ezúton is köszönet Pankának, Esztinek, Palinak, Biának és Izsáknak, illetve Lajosnak a kivételesen finom szaloncukorért, almáért és dióért!)

Mókából szerencsére sosincs hiány 

Csoportkép is készült természetesen. Persze csak, miután kioperáltuk Évi hajából az énnemisértemhogyan, végtelenségig beleágyazódott karácsonyfa-égősort. (lásd, videó a fb-on)

A Lajos által szerzett ökoselfiebotunk üzembe helyezése nem kevés férfilogisztikát követelt.

Este a községházába visszaérve, teázás közben örömmel konstatálhattuk, a gyerkőcök megtalálták kihelyezett kincseinket, ugyanis a lelkes szülők azonnal posztolták képeiket a program facebook oldalán.
Batyus vacsoránk elfogyasztása után (maradék kihűlt pizza visszamikrózva, én természetesen megettem Évi széleit, mármint Évi pizzájának széleit), illetve a rögtönzött Star Wars-Mandalorian gyorstalpalót követően pedig elindultunk szépen hazafelé.
És a nap végén, de másnap ugyanúgy, a következőre jutottunk:
Minden munka (és –móka)közösségnek jót tesz, sőt, szüksége van ilyen és ehhez hasonló programok szervezésére is. A sok operatív jellegű munkával töltött együttlét ugyanis akkor lesz igazán produktív, motiváló és inspiráló (és hosszú távon fenntartható, tudom, csapból folyik már ez a fogalom), ha közös, szeretetteljes élményekkel gazdagítjuk egymást, és önmagunkat egyaránt.

Az eredmény pedig:

Csodaszép nap volt együtt, sok ilyet még! És boldog karácsonyt mindenkinek!

Werlein Anna