Folytatjuk sorozatunkat, melyben bemutatjuk közös álmunkat, és egyúttal az új intézménynévnek a magyarázatát. A harmadik bejegyzés arról szól, miért is csinálunk tájházat, miért alkalmas ez az intézmény az általunk kitalált koncepció megvalósításra, és hogyan fedeztük fel saját munkálkodásunk szemléleti előzményeit a tájházmozgalomban.
2020. október 3-án, szombaton egy hosszabb kihagyás után ismét Kóspallagra indultunk. Ennek az apropója a kóspallagi Biber Egyesület által szervezett családi nap volt. Erre az eseményre pedig azért került sor, mert tavasszal megnyerte az egyesület a MOL alapítvány pályázatát, aminek keretében a buszmegálló felújítását és ezt a rendezvényt tudták megvalósítani. Akik követik a facebook oldalunkat talán emlékeznek a tavaszi szavazatgyűjtő kampányra, ahol Vácot hagytuk magunk mögött (erre nagyon büszkék vagyunk).
2020. augusztus hónapjának 21. napján a leendő Tájház udvarán már kora reggel elindult a nyüzsgés, azonban Pali, Évi és Angéla már előző nap lementek előkészíteni a terepet és beszerezni a zöldségeket helyi termelőktől a másnapi főzéshez.
Augusztus 7 és 9 között ismét folytatódtak a Tájház létrehozásának munkái. Több fronton folyt az aktív munka: néprajzos csapatunk az első délután befejezte a múltkoriban beérkezett tárgyak leltározását, miközben a fiúk előkészítették a terepet a másnapi építkezésre, majd nekiálltak letisztítania gerendákat és a födémet.
Másnap befejeztük mindazt, amit előző alkalommal elkezdtünk: felkerült az utolsó réteg vályogleves simítás az első 5 helységben és az istálló hátulján.
2020. június 27 és július 5 között ismét építőtábort tartottunk a készülő Kóspallagi Tájházban. Ezúttal, munkánk története során először, egy teljes héten keresztül láttunk vendégül önkénteseket. Kezdetektől egyformán fontos számunkra, hogy a fizikai épülés mellett az a közösség is épüljön, mely a tájházat majd fenntartja, magáének tekinti, és később majd megtölti élettel és programokkal. Ahogy egyik csapattagunk megfogalmazta, számára az épület helyrehozása szinte mellékes, a lényeg a közösség épülése a folyamat közben. Erre a közös építésnél kevés jobb módszer és apropó akad. Emiatt ezúttal is úgy döntöttünk, hogy önkéntesekkel végezzük a felújítást, a járványhelyzet miatt azonban nem teljesen nyilvánosan, hanem belső ismeretségi körünkben meghirdetve a tábort. Érkeztek hát résztvevők mindenhonnan, a faluból és kívülről egyaránt. Ezt is tudatosan végezzük így: sok jó visszajelzést kaptunk, hogy a „hasonszőrű” emberek faluba vonzása egy jó irány, pozitív módon pezsdítik fel ittlétükkel a település életét.
A hét alatt hatalmas munkát sikerült elvégeznünk, még az előzetes várakozásokhoz képest is jóval nagyobb ütemben sikerült haladni. Az első nap felfedeztük a falu határában lévő vályogvető helyet, és kitermeltünk egy nagyobb adag vályogot, amivel javítottuk a vakolat minőségét. Közben bevetettük a kölcsönbe kapott szecskavágót, és leszecskáztunk jó pár bála szalmát a vakolatba. Közben azon is elgondolkodtunk, mekkora munka lehetett az állatok számára napi szinten bevetni az izomerőt igencsak igénylő eszközt. A vályog taposása mellett most már betonkeverőt is használtunk a simítóréteg keveréséhez. Az önkormányzat támogatása igencsak meglátszott munkánk hatékonyságán, nem csak betonkeverőt kaptunk, de az önkéntesek felébresztése érdekében kávéfőzőt is. A helyi LEADER egyesület pályázatán beszerzett eszközparkunk is nagyon jól vizsgázott első bevetésén.
Hagyomány és modernitás